„Fogadjunk, hogy nem mernél megfogni egy élő homárt” – mondja Szabolcs, a Bigfish Seafood Bistro vezetője, egy játékos mosollyal. Mielőtt reagálhatnék, benyúl a tartályba, és kiemel egy hatalmas homárt, amelynek ollói lustán mozognak a levegőben. Úgy bánik vele, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de a szeme sarkában ott bujkál a szórakozott kíváncsiság. Szabolcs az a fajta vendéglős, aki azonnal megérzi a vendégek bizonytalanságát – legyen szó a tengeri ételekkel szembeni szkepticizmusról, vagy arról a mélyen gyökerező meggyőződésről, hogy „Magyarországon nem tudnak jó halat készíteni.”
„Nincsenek jó halak? Akkor kóstold meg ezt” – mondja, miközben elém tol egy tányért. Ropogós fish & chips tőkehalból. „Tudod, mit mondtak a britek, amikor megkóstolták? Hogy jobb, mint amit otthon, Brightonban kapnak.”
Kissé közelebb hajolok az asztal fölött, mintha egy titkot osztanék meg. „Őszintén, Szabolcs. Hány vendég jön ide eleve rajongva a tengeri ételekért?”
Felnevet. „Nem tudom. De tudod, mi történik? Először biztosra mennek – lazac, tengeri sügér. Aztán jön a kíváncsiság. Egy nap megkérdezik, milyen a fésűkagyló. Legközelebb már osztrigát rendelnek. Csak az első lépést kell megtenni.”
És itt jön a csavar: a Bigfish Seafood Bistro nem csupán egy étterem – hanem egy iskola, ahol bárkiből tengeri ételrajongó válhat. Ha nem tudod, mit rendelj, segítenek. Ha elképzelésed sincs, milyen íze van a rombuszhalnak vagy a polipnak, elmagyarázzák. Ha bizonytalan vagy, ajánlanak valamit, ami ismerős, de mégis új élményt nyújt.
„A halpiaci koncepció nem csak látványelem” – mondja Szabolcs, miközben elsétálunk a jégpult mellett. „Az emberek pontosan látják, mit fognak enni. Nincsenek trükkök, nincsenek meglepetések. Rámutatsz egy filére, lemérjük, elkészítjük, és pár percen belül az asztalodon van.”
Aztán, minden figyelmeztetés nélkül, két gőzölgő levest tesz elém. Az egyik a bajai jellegű Bigfish halászlé, mélyvörös levével, amelyet a paprika fest meg. A másik egy marseille-i bouillabaisse, amely meleg narancssárga árnyalatban izzik, tele a tenger ízeivel.
„Miért pont ez a kettő?” – kérdezem.
„Mert mindkettő halászközösségektől származik. A magyar változat azoknak, akik az otthoni ízeket szeretik; a marseille-i azoknak, akik készen állnak egy távolabbi utazásra.”
Mielőtt feldolgozhatnám az ízeket, egy újabb fogás érkezik: paella sáfrányos rizzsel és a tenger gyümölcseivel.
„Nem csupán halat szolgálok fel” – mondja Szabolcs, miközben beleharapok az első falatba. „Azt szeretném, hogy az emberek megértsék ezeknek az ételeknek a történetét. Ezek a receptek halászok otthonaiban születtek – és most itt vannak, Budapest szívében.”
Aztán a jégen pihenő polipra mutat. „Sokan bizonytalanok, amikor először megkóstolnák a polipot” – mondja. „Pedig az íze enyhe, kissé édeskés, kicsit olyan, mint a homár vagy a fésűkagyló, de az állaga szilárdabb, húsosabb. Ha jól van elkészítve, puha – nem gumis. Ha szereted a garnélát vagy a tintahalat, jó eséllyel a polipot is imádni fogod.”
És itt a tanulság: az emberek többsége nem a tengeri ételeket nem szereti – hanem a rosszul elkészített tengeri ételeket. A Bigfish Seafood Bistro pedig az a hely, ahol ez fel sem merülhet – végigvezetnek egy világon, ami eleinte idegennek tűnhet, de hamarosan olyasmi lesz, amit többé nem akarsz nélkülözni.
Ahogy felállok, hogy távozzak, Szabolcs utánam szól: „Szóval, legközelebb… polip?”
Egy pillanatra elgondolkodom, aztán elmosolyodom. „Tudod mit? Talán megpróbálom.”
Még több true story
Nézz szét a legjobb helyek között és iratkozz fel a true story hírlevelemre: zoltanhevesi.hu
